A méta leírása

A méta egy hagyományos magyarlabdajáték, amelyet két, tíz-tizenöt főből álló, ütőkkel felszerelkezett – többnyire gyerekekből, diákokból álló – csapat játszik.

Eredetileg a városi iskolák, kollégiumok diákságának kedvelt játéka volt, amelyet idővel a vidéki települések ifjúsága is átvett. II. Lajos idejéből származó források szerint a lovagok is játszottak egyfajta métajátékot, amely azonban nem volt azonos a gyerekek és fiatalok lent leírt szórakozásával.

Tekintve, hogy a méta eredete több évszázadra nyúlik vissza, egy feltételezett alapformára nem következtethetünk vissza, s az azóta eltelt időben a játéknak sok változata elterjedt. Az általános szabályok szerint a 20-30 méter hosszú, két rövidebb végén vonallal (métavonal)^[1] határolt pálya közepén található a különféleképpen megjelölhető – krétával felrajzolt, kövekből vagy fákból kirakott – cél (vár, tilos hely, méta). Az egyik csapatot az ütők, a másikat pedig a kapók vagy fogók alkotják. A játék során a 60-70 centiméteres ütővel, tulajdonképpen bottal vagy husánggal (métabot, métaütő, kámpa, kampaverő, mángorló) felszerelkezett csapatok tagjai a vonal mögött felsorakoznak. A kapók egyike az ütőknek sorra adogatja (vagy az ütőjátékosok dobják fel maguknak), a rongy-, bőr- vagy nemezlabdát, akik azt a lehető legerősebben és a legtávolabbra igyekeznek elütni a métabottal. Az elütést követő pillanatban az ütő elrohan a tilos helyre, ahol nem lehet a labdával megdobni, és ezt követően – ha a helyzetet úgy méri fel – ugyancsak szaladva igyekszik visszaérni a vonal mögé, ahol csapatának többi tagja várakozik. Mindeközben ha valamelyik fogó elkapja az általa elütött labdát, és még visszaérkezése előtt eltalálja vele a soros ütőt, a két csapat helyet cserél: az ütőkből lesznek a kapók, és fordítva, a kapókból az ütők vagy az éppen futó játékosból fogoly lesz. Ha a fogók egyike még röptében elkapja a labdát, ugyancsak szerepet cserél a két csapat.

A méta különféle változatai a vármétaj (várasdi), a körméta és a futóméta (népi nevei longa méta, hosszú méta, kifutós, szaladós méta).

/Wikipédia/

A fecskézést ketten vagy többen játszhatják. Mindenkinek van egy botja. Ha ketten játsszák, egyikük feldobja a botot, a másik pedig megpróbálja azt a sajátjával eltalálni (37. ábra). Utána a másik dobja fel, és így folytatják. Ha többen játsszák, a feldobott botot mindenki igyekszik eltalálni, s legközelebb az dob, akinek először sikerült. Ha nincs találat, ismét az előző játékos dob.

Pásztori eredetű, lényegében országszerte ismert népi játék a csülközés. A pásztornak meg kellett védenie állatait a farkasoktól; ugyanígy őrzi a játékban a csősz a felállított „csülköt” és az eldobott botokat. A „csülök” általában egy fahasáb vagy vékonyabb tuskó. Ettől bizonyos távolságra húznak egy vonalat, amely mögé állnak a játékosok. Mindenkinek van egy kb. egy méter hosszú botja. A csőszt gyakran botrúgással sorsolják ki (lásd a Függelékben a kisorsolók között). Ő odaáll nem messze a csülöktől (41. ábra). A többiek a vonal mögül egymás után eldobják botjaikat. A cél az, hogy a csülköt feldöntsék. Akinek nem sikerül, félreáll, és figyeli a többiek dobásait. Amikor valamelyik játszó eltalálja a csülköt, mindenki, aki már eldobta a botját, szalad érte. A csősz igyekszik az eldőlt fát minél gyorsabban felállítani, majd a futó játékosok közül valakit megérinteni a botjával, mielőtt az visszaérne a vonal mögé. Ha sikerül valakit elérnie, cserél vele, ha nem, ő marad a csősz. Akkor sem cserélhet, ha a felállított csülök ismét eldől. A soron következő játékos kezdi megint a botdobálást. Előfordul, hogy senki nem találja el a csülköt; ekkor is kifutnak, de ez a csősznek kedvez, mert nem kell vesződnie a csülökállítással. A játékban mindenki arra törekszik, hogy a csőszséget elkerülje, illetve minél hamarabb megszabaduljon tőle (Bakos 1953: 244; Hajdu 1971: 141-146).

A fecskézést ketten vagy többen játszhatják. Mindenkinek van egy botja. Ha ketten játsszák, egyikük feldobja a botot, a másik pedig megpróbálja azt a sajátjával eltalálni (37. ábra). Utána a másik dobja fel, és így folytatják. Ha többen játsszák, a feldobott botot mindenki igyekszik eltalálni, s legközelebb az dob, akinek először sikerült. Ha nincs találat, ismét az előző játékos dob.

A kanászos országosan elterjedt, s mint nevéből is kiderül, szintén pásztori eredetű játék: egyik eszközét, a labdát gyakran „disznó”-nak nevezik. A játszók egy 10-12 lépés átmérőjű kör területén kis lyukakat ásnak, mégpedig eggyel kevesebbet, mint ahányan vannak. A kör közepén egy nagyobb gödör van, abba teszik a labdát. Mindenkinek van egy kb. 1 m hosszú botja, melyet a középső gödörbe dug (43. ábra).

Körbejárva háromig, illetve ötig számolnak,

A végén szétszaladnak, mindenki foglal magának egy gödröt, amelybe beledugja a botja végét, s akinek nem jut, az a kanász (44. ábra). A labdát valaki kiüti a középső gödörből, a kanász pedig igyekszik oda visszahajtani. A többiek azonban állandóan elütik: ilyenkor természetesen üres marad a saját gödrük, a kanász pedig szalad elfoglalni. Ha sikerül, a másik játékos lesz a kanász. Ha be tudja hajtani a disznót a középső gödörbe, elölről kezdik az egész játékot. Játsszák úgy is, hogy nincs középső gödör, a kanásznak valamelyik játékos gödrébe kell hajtania a disznót, s ha sikerül, cserélnek. Ilyenkor mindenki 575 a maga gödrét védi, próbálja onnan elütni a labdát (Bakos 1953: 245; Hajdu 1971: 155-159; Hajnal 1906: 61; Nagy J. 1900: 363).

végén szétszaladnak, mindenki foglal magának egy gödröt, amelybe beledugja a botja végét, s akinek nem jut, az a kanász (44. ábra). A labdát valaki kiüti a középső gödörből, a kanász pedig igyekszik oda visszahajtani. A többiek azonban állandóan elütik: ilyenkor természetesen üres marad a saját gödrük, a kanász pedig szalad elfoglalni. Ha sikerül, a máNagy múltra visszatekintő játék a bigézés, amely szinte az egész magyar nyelvterületen elterjedt. Népszerűségére vall, hogy sokféle néven ismerik: bige, pige, pike, brige, brincka, peca, pilincka, pincike, dólé. A Kresznerics-szótárban (1831) „bicz”, „biczeg”, „binczkézés”, „binczkét játszik” címszavakat találunk. A játékhoz szükséges egy kb. 15 cm hosszú, két végén kihegyezett fácska (bige) és egy 70-80 cm hosszú ütőfa. A kezdőhelyen kétujjnyi mély lyukat ásnak. Kisorsolják az első játékost, aki a lyukra keresztbe fekteti a bigét (45. ábra), és az ütőfával aládugva azzal kilódítja, minél messzebb a lyuktól. A többiek lesik, s igyekeznek a bigét a levegőből elkapni. Ha sikerül valakinek, ő megy játszani, az előbbi pedig kiáll. Ha senki nem tudja a bigét elkapni, akkor az a játékos, aki kilökte, ütőfáját keresztbe fekteti a lyukon, s azt valaki megpróbálja megdobni a bigével. Ha talál, helyet cserélnek, ha nem, ismét a lökő játékos következik. Ütőfájával ráüt a bige egyik végére, mire az felpördül a levegőbe. Ekkor elüti, minél messzebbre. Ezt háromszor ismétli, s ahova a bige harmadszor esik, onnan lépésekkel leméri a távolságot a lyukig. Ahány lépésnyire sikerült elütnie, annyi pontot szerez, és újra ő kezd. Előre meghatározzák, hogy hány pontig játsszák (pl. ezer), s aki azt először eléri, az a győztA kanászos országosan elterjedt, s mint nevéből is kiderül, szintén pásztori eredetű játék: egyik eszközét, a labdát gyakran „disznó”-nak nevezik. A játszók egy 10-12 lépés átmérőjű kör területén kis lyukakat ásnak, mégpedig eggyel kevesebbet, mint ahányan vannak. A kör közepén egy nagyobb gödör van, abba teszik a labdát. Mindenkinek van egy kb. 1 m hosszú botja, melyet a középső gödörbe dug (43. ábra).

Körbejárva háromig, illetve ötig számolnak,

A végén szétszaladnak, mindenki foglal magának egy gödröt, amelybe beledugja a botja végét, s akinek nem jut, az a kanász (44. ábra). A labdát valaki kiüti a középső gödörből, a kanász pedig igyekszik oda visszahajtani. A többiek azonban állandóan elütik: ilyenkor természetesen üres marad a saját gödrük, a kanász pedig szalad elfoglalni. Ha sikerül, a másik játékos lesz a kanász. Ha be tudja hajtani a disznót a középső gödörbe, elölről kezdik az egész játékot. Játsszák úgy is, hogy nincs középső gödör, a kanásznak valamelyik játékos gödrébe kell hajtania a disznót, s ha sikerül, cserélnek. Ilyenkor mindenki 575 a maga gödrét védi, próbálja onnan elütni a labdát (Bakos 1953: 245; Hajdu 1971: 155-159; Hajnal 1906: 61; Nagy J. 1900: 363).

végén szétszaladnak, mindenki foglal magának egy gödröt, amelybe beledugja a botja végét, s akinek nem jut, az a kanász (44. ábra). A labdát valaki kiüti a középső gödörből, a kanász pedig igyekszik oda visszahajtani. A többiek azonban állandóan elütik: ilyenkor természetesen üres marad a saját gödrük, a kanász pedig szalad elfoglalni. Ha sikerül, a máNagy múltra visszatekintő játék a bigézés, amely szinte az egész magyar nyelvterületen elterjedt. Népszerűségére vall, hogy sokféle néven ismerik: bige, pige, pike, brige, brincka, peca, pilincka, pincike, dólé. A Kresznerics-szótárban (1831) „bicz”, „biczeg”, „binczkézés”, „binczkét játszik” címszavakat találunk. A játékhoz szükséges egy kb. 15 cm hosszú, két végén kihegyezett fácska (bige) és egy 70-80 cm hosszú ütőfa. A kezdőhelyen kétujjnyi mély lyukat ásnak. Kisorsolják az első játékost, aki a lyukra keresztbe fekteti a bigét (45. ábra), és az ütőfával aládugva azzal kilódítja, minél messzebb a lyuktól. A többiek lesik, s igyekeznek a bigét a levegőből elkapni. Ha sikerül valakinek, ő megy játszani, az előbbi pedig kiáll. Ha senki nem tudja a bigét elkapni, akkor az a játékos, aki kilökte, ütőfáját keresztbe fekteti a lyukon, s azt valaki megpróbálja megdobni a bigével. Ha talál, helyet cserélnek, ha nem, ismét a lökő játékos következik. Ütőfájával ráüt a bige egyik végére, mire az felpördül a levegőbe. Ekkor elüti, minél messzebbre. Ezt háromszor ismétli, s ahova a bige harmadszor esik, onnan lépésekkel leméri a távolságot a lyukig. Ahány lépésnyire sikerült elütnie, annyi pontot szerez, és újra ő kezd. Előre meghatározzák, hogy hány pontig játsszák (pl. ezer), s aki azt először eléri, az a győztes ( (Bakos 1953: 242-243; Hajdu 1971: 137-140).es ( (Bakos 1953: 242-243; Hajdu 1971: 137-140).